CoviDesigner

CoviDesigner

„Végre egy írás, ami nem a koronával foglalkozik!” – mondhatják fellélegezve azok, akik nem ezt a bejegyzést olvassák. Nem értek egyet azzal a metódussal, hogy ezt a tényezőt kizárjuk az életünkből. Mindenkinek csömöre van, mindenki kiégett, de nem tehetünk úgy mintha nem lenne. Olyan ez, mint egy elítéltnek azt mondani, zárja ki a környezetét a börtönben és úgy gyorsabban telnek a napok. Foglalkozni kell vele, csak ugye mértékkel.

Most megosztom a tapasztalataimat, hogyan is érzem magam ebben a helyzetben. Nem gondolom, hogy ezzel sokat segítek, de ha már egy ember olvassa, aki hasonló cipőben jár, megéri. A tudat, hogy nem vagyunk egyedül, egy ilyen elszigetelt időszakban sokat segíthet. Tudom, sokan sokkal nagyobb problémáktól szenvednek (elvesztették a munkájukat, kevesebbet keresnek, más területre kényszerültek), kérem őket, hogy nézzék el a „hőbörgésemet”.

Home Office

Megrögzött introvertáltként a home office nem jelentett különösebb problémát. Első körben iszonyatos megkönnyebbülést okozott, hogy budapestiként nem kell reggel és délután 50 percet utaznom, mert engem őszintén megvisel a tömegközlekedés. Szeretem bámulni az embereket, felmérni ki, milyen lehet, és érdekelnek a pillanatnyi sorsok. Ezek szórakoztatnak, de van egy másik oldala. Konfliktus nélkül nem telik el utazás. „Adj egy cigit!”, „Bezzeg a mai fiatalok!”, „Kérjük a jármű ÖSSZES ajtaját használják a felszálláshoz!” stb. Ahogy ezt leírtam, máris megkönnyebbültem, hogy itthon vagyok.

Aztán persze a home office-szal karöltve kezdődött az egzisztencialis szorongás. Ez rendesen kikészített (azért valljuk be nem designerre van a legnagyobb szükség pandémia idején). Egy idő után megszoktam és megprobáltam nem feszt a munkám elvesztésének lehetőségén szorongani (márha ez lehetséges). Ez kicsit olyan állapot volt, mint mikor másodjára öntöd ki a kávét, és a harmadik alkalomnál elkezded a földre önteni az egészet, mert eleged van.

Ezután következett a kis hétköznapok problémáinak feltárása. Hol ér véget a munka? Hol kezdődik a szabadidő? Erre már sok helyen leírták, hogy rendszert kell alkotni. Kijelölt helyen végzem a munkát, és bizonyos időn belül. Tartom, és nézem a munkaidő végét, mert különben nem válik szét a munka és magánélet. Mindig felöltözöm és úgy indítom a napot, mintha bejárnék dolgozni. Így, ezzel a rendszerrel kis keretet kap a munkaidő. Akik mindezt gyerekekkel tudják menedzselni, azokat őszintén tisztelem, úgy képzelem, olyan lehet, mint körhintán levest enni.

A munkahelyváltás

Egy olyan fura helyzetbe kerültem, hogy az x-edik hullám közepén (végén, elején, a franc se tudja már) váltottam munkahelyet. Elég bizarr dolog ez. Az interjú előtt nem volt a szokásos térképen keresgélés, időzítés, azt megelőző izgalom. Az online interjú kedélyesen telt, de mégsem tudtam átlényegülni, felvenni a ritmust, felfedezni a helyet. Nem volt a szokásos fizikai körítés, ami segít egy hangulatot felmérni. Nem is tudtam eddig, mennyire fontos. Az ajánlat tetszett, a beszélgetés jó volt és könnyed, de hiányzott ez a kis hangulat faktor, ami segít a döntésben. Gondolom a másik oldalon is. Az interjú utáni pro és kontra mérlegelést, felváltotta egy olyan érzés, mint amikor az ember túl jó áron foglal szállást, és míg odaér, van benne egy bizonytalanság, hogy mi van, ha a képek nem is valósak. Ez a bizonytalanság egy idő után elmúlt és megynyugodtam.

A munkába gyorsan bele tudtam rázódni, de a csapat és a szervezeti rendszer sokkal nehezebben jött át. Nem a kommunikáció miatt, egyszerűen, ha az ember jelen van, a testbeszédből, kávézás, cigizés közben kérdezősködésből gyorsan felméri, kinek mi a feladata, szerepköre. Ezen kívül, amire eddig nem is gondoltam, milyen nehéz online felmérni, kinek milyen a humora. Az enyém karcos. Nehéz volt felfedezni, hogy ez kinek sok, kinek bántó, és úgy megnyilvánulni, hogy esetleg ne kreténezzen le senki az első nap. Igazából az ajtóstul a házba stratégiát alkalmaztam, hoztam a legrosszabb formámat és azután finomítottam, afféle inverz Nicolas Cage-ként. Persze ez nem volt tudatos, annyira zavarban voltam, hogy ezt nem tudtam kontrollálni. Javaslom másoknak, ha ilyen helyzetbe kerülnek, ne ezt a módszert alkalmazzák, mert egy kevésbé megértő közegben, rosszul is elsülhet.

A kreativitás

Miután sikerült beszoknom, megismertem a projekteket, munkatársakat, elkezdődtek a pandémia alatti munka apróbb nehézségei összeadódni. Hobbi szociálisként, azért barátokkal össze-összefutottam legalább egyszer egy héten. Mikor magamtól akartam őket kímélni, akkor is kéthetente egyszer. Ez rengeteget ad a feltöltődéshez. Más problémák, más örömök. Más sikereket hallgatok és őszintén tudok neki örülni, vagy épp felidegesíteni magam. Ez egy olyan érzelmi inger, ami jelenleg hiányzik. Online is vannak ilyenek, de egészen más hangulatúak, ezen kívül egy általános szorongás alapból érződik mindenkin, és nincs meg az italozással egybekötött feloldozás, majd a levezető hazamenetel.

Ez is egy szertartás, aminek sok elemét el kellett hagyni. Időközben felmértem. Ez is egy inspirációs felület, amivel a munkámat könnyebben tudom végezni, és most hiányzik. Ugyanígy kiestek a fizikai inspirációk, a múzeumok, a tájak, az utazások, a koncertek. Nem is tudtam, hogy ezek mennyire tágítják az ember látókörét, és mennyire segítik a kreatív munkát. Azt vettem magamon észre, hogy sokkal könnyebben mennek a kicsit mechanikusabb, rendszert felépítő feladatok, mint egy UI kit, vagy design system. Míg a kreatív koncepcióm, az illusztrációk meg kicsit nehezebben. Ez eddig fordítva volt. Igyekszem azért most már egyre többet inspirálódni, marad az online megoldás. Talán valamelyest segít is a helyzeten.

A stressz

Tegnap volt egy szeánszunk, ami szervezeti problémákat hivatott feltárni és megoldani. Egy idő után azt vettem észre, átfordult egy kicsit szupervízióvá és páran az ügyfelek által ejtett sebeket igyekeztük gyógyítani. Rengeteget segített. Az esemény után tudatosult, hogy mennyire szükség van kávézás/cigizés közben kipuffogni a problémákat, mert csak elterül az emberben és egyre nehezebb kimosni. Miután kiadod, már nem is tűnik problémának, vagy kiderül, hogy mégis az, és foglalkozni kell vele, de mindenképpen segít objektíven megítélni.

Alapvetően szerintem tízszer annyi stressz borul most az emberre. A vírus helyzet, az egzisztenciális szorongás, a gazdasági problémák, a szociális kapcsolatok hiánya, a szociális kapcsolatok megléte, az állandó bizonytalanság, az idős rokonok miatti aggódás, az idős rokonok veszélyérzetének kialakítása, az idős rokonokkal történt összeveszés kiheverése stb. Viszont ezt nem kompenzálja utazás, ünnepek, baráti találkozók, és egyéb kikapcsolódó tevékenységek. Saját magunkkal vagyunk összezárva, és muszáj jóban lennünk magunkkal, mert különben a feszültség elhatalmasodik rajtunk.

Volt régen egy munkatársam, akinek olyan volt a habitusa, hogy minden projekttel/feladattal kapcsolatban úgy indított, mint egy pankrátor, aki meccs előtt a ringbe szállva üvölt. Ő ilyen volt, és mi próbáltuk empátiával kezelni a jelenséget. Most úgy tűnik, az egész világ ilyenné vált. Nehéz most empatizálni másokkal. Sok helyzetre nem tudom mi a megoldás. Ezek csak élmények, szubjektív tapasztalatok, de az, hogy leírtam, segített összegezni is magamban, illetve segített egy lépéssel távolabbról szemlélni a dolgokat. Remélem akad olyan, akinek szintén segít, legalább csak közösséget vállalni.

Lovas Tibor

Sokat látott designer, aki sokszor túl cinikus, de nem adja fel.

A tudásmegosztás jó dolog.
Mindenkinek ezt kellene tennie.



Ez bizony kár!

Sajnáljuk, ha így gondolod, de ez szíved joga.
Olvasd el ezt a posztot, hátha változik a véleményed!

Elolvasom

Egyetértünk!

Küldetésünk a tudásmegosztás, ezért is küldünk havonta hírlevelet. Jelenleg 4503 tudáséhes embernek. Érdemes feliratkoznod!

Gratulálunk!

Nagyszerűen döntöttél. Te is oszd meg a tudásod a világgal.

Hozzászólások