Csináldokrácia

Általában az emberek panaszkodnak. Ez se jó, az se jó. Ezt így nem lehet csinálni. Mekkora baromság ez így. Biztos vagyok benne, hogy pontosan tudod miről beszélek. Sírni, dumálni könnyű. Kérdés, hogy ilyenkor mit lehet tenni?

Tudjuk, hogy semmi sem lehet tökéletes. Viszont törekedni kell rá. És itt bújik meg egy lényeges dolog. A hozzáállás. Az, hogy a megoldás irányába mozdulunk. Ha valaki szajkózza a problémákat, egyszerűen csak kérdezz vissza: mi a javaslatod arra, hogy jobb legyen? Ilyenkor megtorpannak az emberek, elgondolkoznak és jön a válasz: ööö, nem tudom.

Kicsit hasonlít ez arra, amikor felismerünk egy problémát, összehívunk egy megbeszélést, ahol jól körbejárjuk azt (ez nyilván fontos) és talán eljutunk oda, hogy valamiféle közös megoldási javaslattal is előálljunk. Az esetek többségében szerveződik egy újabb megbeszélés, majd rosszabb változatokban még egy, és még egy. Közben pedig telik az idő, a gond továbbra is roncsol, nehezen születik meg a feloldás. Ez a folyamat sokban emlékeztet a demokrácia intézményeinek működésére.

Éppen ezért (is) jött létre a do-ocracy, amely gondolatiságot magam is próbálok hasznosítani hétköznapjaimban. A fenti példára vonatkoztatva a lényeg annyi, hogy előbb egyedül (vagy kis körben) kidolgozok a problémára egy megoldást, és azt viszem a többiek elé. Az már egy erős javaslat, amiről lehet beszélni, amit meg lehet köpködni. Persze előfordul, hogy végül nem az lesz a befutó, viszont a puszta léte, eleve ráállítja a megbeszélés résztvevőinek agyát arra, hogy a megoldásra fókuszáljanak és ne a problémát rágják meg sokadszorra. Ez a módszer elképesztően fel tudja gyorsítani a folyamatokat, használd te is!

Do-ocracy

Persze a do-ocracy nem teljesen erről szól, ugyanis az valójában egy decentralizált szervezeti struktúra, ahol azok döntenek, akik tesznek valamit. Akik csak dumálnak és nem csinálnak semmit, kimaradnak az irányításból, döntésekből.